'ezek vagyunk

…és a kislány leült a homokozóba.

Nagyapja a homokozó melletti padon rágyújtott pipájára, majd kihajtotta a sárgás színű újságot, és olvasgatni kezdte.Soha nem volt probléma a kislánnyal, mindig szépen csendben eljátszott magában.Fiatalkora ellenére szülei és nagyszülei felfedezték,hogy már most, mindössze 4 évesen elég fejlett intelligenciával rendelkezik, és hogy élete ennek fejében közel sem lesz olyan egyszerű és lendületes, mint azt bárki hinné.A kislány szép lassan „ megsütötte „ a homokból készült finomságokat, nagyapja elégedetten mosolygott, mikor odavitte elé, hogy lakmározzon belőlük.Amikor a kislány visszatért, hogy jelenlegi menüjét méginkább felülmúlja, észrevette,hogy egy aprócska hangya mászik el a homokozólapát mellett, csápjai között egy szép fűszállal.A kislány mit se vett belőle komolyan, helyette csendben figyelte, ahogy a dolgos hangya elhalad mellette és a homokozólapát mellett.A kislány szép csendben utánakúszott, nem zavarta meg a dolgos hangyát a munkájában.Nagy nehezen elérkezett mind a kettő a hangyabójhoz.A kishangya bement a hozzá legközelebb eső lyukba, majd felváltotta őt egy másik.A kislány lassan figyelte az eseményeket, a ki-és bejáró hangyákat,az életet…egyszóval mindent.Több perc is beletelt, míg a kislány megfogott egy kavicsot, és hozzávágta a birodalomhoz.Látta,ahogy eluralkodik a káosz a hangyák között.Szinte hallotta a jajveszékelést,a sírást és mindent,amit hallani akart.Szép lassan felfogta, hogy ezeknek az apró teremtményeknek ő maga a hatalmas, az óriás, valószínűleg ő Isten.A kislány fentről irányította az eseményeket, és úgy bánt a temérdek hangyával,ahogy a Mindenható bánik az emberiséggel.

Téged elkerítelek a családodtól… -és a homokból egy teljesen eltérő utat csinált a hangyának. Téged száműzlek… - és elhajította messzire. Téged most eltiporlak…- azzal a lendülettel összenyomott egyet. Téged megmentelek,mert szerencsésen küzdöttél… - azzal zsebre vágta. Titeket pedig természeti katasztrófa sújtson… - és a homokkal teli vödröt rászórta a birodalomra.

Elcsendesedett minden.A birodalmat homok fedte, alóla fel-feltűnt néhány meggyötört, magányos,otthontalan hangya.

A kislány elégedetten tapasztalta,hogy ő irányította az eseményeket, fentről nézte végig, az ő kezében volt az összes hangya sorsa.Nagyapja szólt. Hát máris menni kell? Mintha csak az előbb jöttek volna ki, ilyen hamar elment az idő? …még egyszer visszapillantott a lerombolt birodalomra. Ma, mikorra már a kislány felnőtté vált, felfogta, mit tett. Egy bonyolult ,mégis boldog társadalom életét tette tönkre akkor, gyermekként.Ha még visszamegy néhanapján a játszótérre, eszébe jut az eddigi élete. Hogy boldogan, kiegyensúlyozottan élt akkor, négy évesen. Aztán rádöbben,hogy rövid élete során ő is hagyává változott. Tőle is elvettéki a szeretteit, őt is száműzték azok,akikkel jóban rosszban együtt volt.Őt is eltiporták már nem egyszer….és őt is mentették már meg,mert küzdött a céljáért.Mik vagyunk mi, emberek? Fentről irányíthatjuk egy apró,bonyolult összetételű,mégis látszólag boldog társadalom életét, és egy pillanat alatt tönkretehetjük azt?Nem fogunk sírni utána, nem fogjuk megbánni,hiszen gyermeki mivoltunk ezt a részt kitörli az emlékezetünkből.Csak akkor jövünk rá,mit tettünk…amikor mi kerülünk azoknak a szerepébe, akiket anno gyermekként elpusztítottunk. …és akkor tudni fogjuk,hogy ők nem tehettek semmiről,mégis talán számon kérték hogymiért?…csakhogy mi is úgy érezzük,hogy nem tettünk semmit,mégis tönkretettek minket.Ha számonkérünk,akkor pedig megszólal az emberi büszkeségünk.Ezek vagyunk mi, emberek.